én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger

vonatból 

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

 

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

 

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tenderfenék

derengett: messzi, deres folt.

 

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

 

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó –

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

 

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

 

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Ellen Nitt: Azt hittem

Reklámok

én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s