minden változik, nem pusztul el semmi
úgy látszik öregszem. vagy túl régen élek külföldön. vagy mindkettö. valamikor tizenvalahány éve még mulattunk a húgommal, amikor antalffy tibor “ausztráliába disszidáltam” könyvéböl felolvasta a “honvágy” fejezetböl azokat a sorokat, hogy
“….megpróbálod környezeted átalakítani ideálisnak vélt magyarrá. ekkor kerül kalocsai pingált tányér a falra, matyóbaba az ágyra… madách imre a könyvespolcra. ne is mondjam, idehaza ezek mind nem lettek volna.”
lássuk csak, mi van: madách több mint tíz éve ott van a polcon, mert valamikor az egész diákkönyvtár-sorozatomat elhoztam. ugye az alapok nélkül nem könyvespolc a könyvespolc. kosztolányi, ady és babits összes verse is van ebben a sorrendben szokták kikölcsönözni magyar ismeröseim, vagy legalábbis lapozgatni bennük.
kalocsai tányér és matyóbaba még nincs. az utóbbi kész csoda, mert matyóföldön éltünk pár évet és létezik rólam matyó-népviseletes fénykép is.
van viszont szász endrés hélia-d-arc-krém. igaz már csak félig van a tégely, de olyan jól esik néha ránézni, ilyenkor mindig a hollóházi porcelángyárba tett iskolai kirándulások jutnak eszembe.
herendi porcelánom sincs. de csak azért, mert eddig mindig kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy elhozzam magammal. ha két hét múlva repülö helyett autóval mennék, talán gondolkodóba esnék…
unicum és paprika mindig van itthon. néha az unicum gyorsabban fogy, mint a paprika. ennek talán csak az az oka, hogy unicumot lehet itt is kapni. magyar paprikát nem. igaz a bioboltosnak nagyon szép piros színe van. a múltkor felfedeztem, hogy a kaufhofban már piros aranyat és fokhagymakrémet is lehet venni. régen kilószámra cipeltem a piros aranyat. ma már nem is használom. a fokhagymakrémet soha nem értettem, rettenetes müízü vacak.
az évfordulók mindig számvetésre, de legalábbis emlékezésre kényszerítik késztetik az embert. tudom, hogy ma magyarországon bizonyos körök igényt tartanak a nemzeti ünnepeinkre. általában hangosan, politizálva ünnepelnek, sokan vannak. vannak akik csak azért nem tüznek kokárdát, mert mások igen.
gyerekkoromban március 15. különleges napnak számított, nem volt munkaszüneti nap, mégis mindenki ünnepelte. mindenki kokárdát tüzött. volt az a kicsi csík, vagy az a nagy bokrétás. elszavalták a talpra magyart. aztán olyan volt, mintha élö közvetítésben ádták volna elö a nap eseményeit – 1848-ban, amikor is a márciusi ifjak vér nélkül érvényt szereztek a 12 pontnak.
pár hete hallottam a rádióban egy müsort, ami szerint nem is úgy volt, ahogyan eddig tanultuk. azt mondták, nem is az volt és nem is úgy. sem a pilvax kávéházban, sem a nemzeti múzeum kertjében. ekkor kikapcsoltam a rádiót. nekem március 15. úgy marad, ahogyan tanultam: ünnepélyesen pedig nagyon nem szerettem az ünneplöt, kokárdásan. és mindig a tavaszi nap elsö sugaraival, a fák legeslegelsö friss rügyeivel.
ti mondtátok, én válaszoltam....